Zenél a színház – buli a Mizantróp után

Kihallgattuk a nézőket az újvidéki Mizantróp után…

A: Azt figyeltem a szünetben, hogy a szemüvegem poros lett, szerintem ez fontos lehet. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mi van azzal a sok homokkal.

B: Az gríz volt. Most hallottam, hogy vagy’ féltonna grízt használnak benne.

A: Na, az jó sok…És vajon miért?

B: Hogy miért volt a gríz?

A: Hát igen. Látványként nagyon vagány volt, főleg amikor úgy esett a fény, szépen látszott, meg nagyon ki lehetett használni, hogy a fejét bedugja, eltemeti magát, szórják ide-oda…

B: Szerintem csak ennyi volt a funkciója. Különösebben nem volt semmi más…Nekem az tetszett, hogy nem volt díszlet, nagyon jól érvényesültek a színészek és a jelmezek ebben a fehér térben, és nagyon bírtam, hogy eltúlzott mozdulatok, meg ilyesmi…

A: Nagyon színházi.

B: És ironizál kicsit…

A: Nagyon. Kicsit nagyon! Élveztem azt, hogy a nők férfiaknak, a férfiak nőknek öltöztek, teljesen összevissza, hiszen színház az egész világ, és mindenki ebben a világban, vagyis az előadás világában megjátsza magát.

B: Meghát azok a férfiak…. De nem tudom, miért volt két Alceste.

A: Szerintem csak azért, hogy tudjanak veszekedni. Az utolsó kép, narancssárga háttérrel, amikor a két főszereplő veszekszik, s fújják oldalról a port, az pont olyan volt, mint egy naplemente a sivatagban, szél..

B: Igen, tényleg olyan volt. Jók voltak a színészek, főleg Célimène tetszett. Látszott, hogy nagyon otthon érzi magát ebben a szerepben.

A: Igen. És még jó volt az a srác, aki játszott a Tavaszban, aki itt mindegyre felállt arra a székre, és mondta, hogy: dőziem ákt! És tetszett még az a szonettes is…

B: De inkább olyan csapatjáték volt…

A: Élveztem ezt az egész finom világot, púder, kesztyű, paróka…

B: Szerintem a gríz is azért volt. A finomságot akarta megmutatni.

A: Igen, igen…

Akik hallgatóztak: Sipos Krisztina, Avram Laura

Várjuk az újvidékiek Mizantrópját

Ma rossz napom van. Szeretem az esőt, de ez most rosszkor jött. Emiatt be van zárva a fagyis. Szinte senki sem jár a színház utcáján, és ha mégis idetéved valaki, akkor is esernyőt szorongat fagyi helyett. Üresek az utcák, üres a színház épülete.

Előadás csak este lesz, és még a turkálót is felszámolták. Ráadásul a városnézés is elmaradt. Az újvidékiek terveztek egy kora délutáni túrát, és gondoltuk, mi is csatlakozunk. De ilyen időben nem lett volna túl kellemes. Kicsit meg vagyok ijedve, mert még nem volt időm rendesen szétnézni a városban, és holnap este már vonatozom el Temesvárról. Mi lesz, ha holnap is esik?

Nincs mit tenni, üldögélünk a színházi büfében Traiannal, a soknyelven beszélő büféssel, aki még pezsgőtablettát is ad darabra, nemcsak cigit. Várjuk az újvidékiek Mizantrópját, és este a színház zenéjét…

A.L.

Legszívesebben átöleltem volna (November vége, Atelie 313 Színház, Szófia)

Elhangzik a fesztiválhimnusz, kikapcsoljuk telefonjainkat, szkeptikusan várakozom, felőlem akár kezdődhet is. Minimális a díszlet: lomha függőágy, benne egy fekvő bábu, oldalt háromlábú asztalszerű valami, és egy magasból lelógó férfiing. Ahogy betoppan a színész-animátor, Rumen Gavanozov, a színpad megtelik energiával, élettel. Bűvész: előttünk változik át az asztal egy lábon álló ablakká, és pillanatok alatt kelti éltre hangjával a bábot, „aki” egy százéves öregember.

Az „öreg” álom és ébrenlét között lebeg, váratlan pillanatokban hirtelen el is alszik. Haldokló világában kénytelen mindent élőnek tekinteni: az ing alól felbukkanó trombitával kommunikál, megosztja vele gondolatait, érzéseit.

Mivel már alig emlékszik valamire a világból, minden napját a nulláról kezdi, akár egy gyermek. Számára se múlt, se jövő: csak a jelen létezik, a pillanat, az uborkák és a juharfák az ablak előtt.

A színház kicsi stúdiójában talán sokkal személyesebbé válhatott volna a játék, mint a nagyteremben, de hiányérzetem nem volt: szívtam magamba az előadás minden „porcikáját”. És legszívesebben mindekttejüket áltöleltem volna…

S.K.

Kedves színházigazgatók, ezt tessék elolvasni!

Kedden délután láthattuk a Tavaszt, az Újvidéki Színművészeti Akadémia és az Újvidéki Színház koprodukcióját, ahol együtt játszottak színésznövendékek és fiatal színészek. Egy ablakpárkányon ülve beszélgettem Elor Eminával a vajdasági színészképzésről és a fiatal színészek lehetőségeiről.

Mikor végeztél?

2005-ben végeztem az Újvidéki Színművészeti Akadémián. Már négy éve, atyavilág!

Most mit csinálsz?

Az Újvidéki Színháznál dolgozom 2004 óta, negyedéven vettek föl. Nagyon szerencsés vagyok, hogy már negyedéven lett munkahelyem.

Hány embert vesznek fel és hánynak sikerül végül elhelyezkednie?

Tíz a limit, de nem mindig sikerül annyit felvenni, és nem is csinálják mindannyian végig. Mi hatan végeztünk, a mostani negyedévesek pedig heten vannak. Nehéz elhelyezkedni, mert nincsenek helyek a színházakban. Az én osztályomból mindenkit felvettek, mégha nem is állandóan, de dolgozgatnak. Az utánunk következő generációnak is sikerült elhelyezkednie. A mostaniak vannak a legnagyobb bajban: csak egy végzős fiúnak van munkahelye, a többi lóg a levegőben, és arról sem tudok, hogy esetleg szeretnének külföldre menni. Úgy gondolom, hogy bárhol nehéz elhelyezkedni egy frissen végzett színésznek. Azért is szerencsés vagyok, mert olyan osztályvezető tanárunk volt, aki igyekszik, ha nem is fölvenni az embereket, mert nincs ahova, de alkalmazni, meghívni egy-egy produkció erejéig, hogy működjenek, hogy dolgozzanak, hogy létezzenek a szakmában.

Kiről van szó?

László Sándor, ő az Újvidéki Színház igazgatója is. Akiket a Tavaszban láttál, ők is nála végeznek. És ott van még Hernyák György, ő a másik osztályvezető. Nálunk kétévente indul magyar osztály, és hol az egyikük, hol a másikuk vezeti.

Elor Emina a Tavaszban (fotó: Mikus Csaba)

Milyen a munkamódszer? Mit csinálnak, hogy ilyen jók vagytok?

Azt hiszem, hogy elsősorban az állandó fegyelem és figyelem fenntartásával sikerül elérniük azt, hogy kialakuljon bennünk egy olyan munkamorál, munkához való hozzáállás, amitől nem adjuk alább, nem lustulunk el, állandóan úgymond rá vagyunk kényszerítve, hogy dolgozzunk.

Tehát reggeltől estig órák…

Igen, dehát ez azt hiszem, mindenhol így van. És az egy jó dolog, hogy állandóan dolgoztatnak. Arra tanítanak, hogy a színészet nyolcvan százalék munka és húsz százalékban tehetség.

Beszélgetőtárs: Avram Laura